Hajdú Imre írásai

Írás barátságról, politikáról, két valóságról,  megbékélésről... Egy szép ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táji nyári napon történt... Egy barátommal lementünk teniszezni.  A játék köztünk mindig vérre ment. Az első időkben csakis én nyertem. Aztán valami megváltozott.  Az élet közbeszólt. Egy rossz felugrás, az addigi életmód... ki tudja. Gerincsérvem lett, amit műteni kellett. Szerencsére a műtét remekül sikerült, pár hónap lábadozás után, újra tudtam játszani. Na nem úgy, mint rég, meg kellett változtatnom a játékomat, kicsit merevebb mozdulatok, kevésbé dinamikus mozgás...  De tudtam teniszezni. És ez volt a lényeg. Imádtam a pályán lenni! Akkor kezdjük újra...  Egy szép ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táji nyári napon történt... Egy barátommal lementünk teniszezni a városi stadionba. Salakpálya, mésszel felhúzott vonalak. Egy fontos pont. Beütöttem. A barátom megszólalt. - Out! Ugye az amatőrök közt ez úgy megy, hogy mindenki a saját oldalán gent...

SZABADSÁG ...Tizenhat évre, átmenetileg a sötét oldalon volt. Ellopták tőlünk. Sosem tudtam eldönteni, hogy miként lenne, ha még itt lennél köztünk,  nem mentél volna el már több, mint tizenhat éve közülünk.  Te voltál az, akivel mindig ugyanazt az utat jártuk. Most nem. Te fent, én lent.  De akkor is..., valahogy így... Ülnénk a szobában az asztalnál, és szemben velem, Te. Vitáznánk.  Gondolatok száguldanának térben, és legfőképp időben. Látványosan nem egyeznénk. –  De Tom, innen aztán addig fel nem állunk, míg meg nem győztük egymást! - mondanám. –  A hitem a hazám, az életem a családom, a rabság a halálom - lenne a válaszod. –  Értelek, mindketten ugyanazt mondjuk, mégis mást. –  Nekem ők jelentik a jövőt - szólalnál meg. –  De már a jövődben vagyunk, 2026 van. –  Tesó, ismersz, a család után, nekem mindig is a nemzetünk volt a legfontosabb. –  Barátom, mi már mindketten csak a múlt vagyunk. –  De ők az ördöggel vannak –...

Mint írással (is) foglalkozó ember, néha megengedem magamnak, hogy ki merjek lépni a saját korlátaim közül. Így jutottam oda, hogy egy magyar Nobel díjas írást kezdtem el saját szemszögemből vizsgálni. Talán páran ezt nagyképűségnek éreznétek - főleg szakmai háttértudás nélkül -, hogy hogyan is veszem a bátorságot, hogy egy nálam sokallta magasabb szinten írót vegyek górcső alá; de úgy hiszem, hogy ha egy átlag érettségiző is hasonló feladatot kaphat a magyar érettségijén, akkor talán felnőttként is érdemes néha elemeznünk, amit olvasunk, nem csak simán benyelni valamit... Mindenki olvasott már Hemingwayt, Tolsztoljt, és többnyire volt véleménye az adott írásról, írói stílusról. Maximum sokunk nem jut el odáig, hogy ezt meg is fogalmazza önmagának, ne adj Isten, másoknak közzé is tegye véleményét. Mert azt ugye - némi faggatásra - kimondjuk, hogy én jobban szeretem Balzac realizmusát, mint Tolsztoljét... vagy épp nekem inkább Krúdy, Márai vagy éppen Orwell jön be. Vagy ha konkrét írást...

Szívemben szeretőm, Nekem egy sziget ő, Gyönyörű mézédes, Kedves és szépséges. Tulipán virágom, Szívemből imádom, Szemed a tengerem, Kezed az én kezem. Lelked az enyémben, Végtelen reményben, Köt össze tégedet, Én velem kedvesem. * A költészet napjára, Gabinak

A történet az ezerkilencszázötvenes évek elején zajlik, a mai időkkel való egyezés vagy párhuzam a véletlen műve. Semmilyen jelenkori politikai kivetítésért az író semmilyen felelősséget nem vállal. A történet a Rákosi rendszer kritikájaként íródott. Mindenki így olvassa… vagy ahogy akarja. A buszremízben a legidősebb sofőr komótosan lépkedett – szájában egy Munkással –, erős füstfelhőt húzott maga után. A férfi még szippantott egyet a cigarettájába, majd a csikket a földre dobva, eltaposta azt, és tovább bandukolt a főnöki iroda felé. – Józsi bá’, holnap ti viszitek a tömeget. Szedd össze a fiúkat, akikkel együtt mennél – mondta a főnök az idős férfinak. – Ugye voltál már ilyen úton? Itt az útiterv mindannyiótoknak. József előbb felnézett a plafonra, köhögött egy fájdalmasat a tüdejéből, majd a főnökre pillantott, megvakargatta a fejét, és csak ennyit mondott. – Főnök, ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy ezt most rám bízod. – Józsikám. Olyanokat szedj össze, mint te. Megbízhatók...

Valami érdekes, mindenhonnan csak ezt hallom. Mindenki mosolyogva beszél róla. Semmi rettegés. Hit, remény, szeretet. Hatvan pár évet le kellett élnem, hogy életem első ilyen eseményén részt vegyek. Fura volt. Nem tudom mi indított el. Vagyis persze, hogy tudom... - Apa, van egy olyan társasjáték, ahol ki lehet fosztani az országot. Gondolkodtunk, hogy megvegyük-e, és játszunk-e veled? De aztán elvetettük. Te sose csalnál, nem lopnál, így meg mindig csak veszítenél – mondta a lányom. Ezek után? Pont én maradjak itthon?! Én, aki a becsületre tanítottam a gyerekeimet, tanítom a mai napig a környezetemet?! Fogtam magam, beültem a kocsinkba, és felmentem a városba. Távol parkoltam le a rendezvény helyszínétől. De esélyem se lett volna beljebb jutni a központba. Autók egymás hegyén, hátán. A fél város megmozdult. Szerintem még a másik oldal egyes nyitottabb hívei is eljöttek. De tény, a legtöbb ember a hitért, a szeretetért és a szabadság reményéért kelt fel aznap este a fotelből, a számító...