Sorstalanság az én szememmel

Mint írással (is) foglalkozó ember, néha megengedem magamnak, hogy ki merjek lépni a saját korlátaim közül. Így jutottam oda, hogy egy magyar Nobel díjas írást kezdtem el saját szemszögemből vizsgálni.

Talán páran ezt nagyképűségnek éreznétek - főleg szakmai háttértudás nélkül -, hogy hogyan is veszem a bátorságot, hogy egy nálam sokallta magasabb szinten írót vegyek górcső alá; de úgy hiszem, hogy ha egy átlag érettségiző is hasonló feladatot kaphat a magyar érettségijén, akkor talán felnőttként is érdemes néha elemeznünk, amit olvasunk, nem csak simán benyelni valamit...

Mindenki olvasott már Hemingwayt, Tolsztoljt, és többnyire volt véleménye az adott írásról, írói stílusról. Maximum sokunk nem jut el odáig, hogy ezt meg is fogalmazza önmagának, ne adj Isten, másoknak közzé is tegye véleményét.
Mert azt ugye - némi faggatásra - kimondjuk, hogy én jobban szeretem Balzac realizmusát, mint Tolsztoljét... vagy épp nekem inkább Krúdy, Márai vagy éppen Orwell jön be. Vagy ha konkrét írást kell mondani, akkor ott is megvan mindenkinek a kedvence...
Nekem Bulgakov, Mester és Margarita.
Imádom.
Még akár egy szereplővel is tudunk azonosulni, Raszkolnyikov, Nemecsek Ernő... és ezt egy mű elolvasása után zsigerből érezzük, legbelül ki is mondjuk. De odáig már kevesen jutnak el - egy-két magyar szakos tanárt kivéve -, hogy kimondjuk, az egyik író pontossága, a másik leíró stílusa tetszik jobban, vagy a mű szerkezete, esetleg dinamikája fogott meg igazán...

Ahogy már részben jeleztem, szeretek elemezni. Az írásaim is inkább nevezném mérnöki munkának, precízen összerakott műveknek, kellően jó illesztésekkel, mint zsigerieknek. Bár... a részekben mindig próbálok szívből, lélekből, ahogy talán aki érti, "gyomorból" írni.
Érdekes, mert gondolkodtam, hogy hogyan lehetett volna jobban megírni a Sorstalanságot, mint Kertész vagy lehetett volna-e egyáltalán jobban?!
És odajutottam, hogy ezzel a szinte közömbös írásmóddal tette hitelessé és maradandóvá a művet a szerző. Az első hat fejezet után egy barátomnak azt írtam, hogy ennél rosszabb írást még nem olvastam életemben.
Aztán...
Basszus. Mi lett itt???
/A lányom azt mondaná: - De apa, nem kell három írásjel, annak, amit írni akarsz, ki kell fejezni, azt amit szeretnél. - De nem lehet Orsi!/
A történet annyira kezdett bevonzani, hogy rá kellett jönnöm, hogy ez szándékos, és ahogy haladtunk a végkifejlet felé, pont ez a kívülállóként megírt történet tette annyira különlegessé, és zseniálissá az írást.
Kövezzetek meg!
De nekem egyik legnagyobb olvasmányélményévé vált a Sorstalanság.

 

 

 

 

 

 

 

 
"...soha többé kirekesztést"