Hajdú Imre írásai

Kegyetlen, tüzet okádó sárkányként égette el tollával áldozatai eleven húsát... Szíven szúrta őket és várta, hogy kivérezzenek... Az áldozatok a betűk dallamától megrészegülten, önként álltak a pokol kénes tüzébe. Az író még utoljára odavetett egy remekbe szabott metaforát: "két egymást ölelő sebzett galambként zuhan lelkünk a mélységek tengerébe" - és csettintett. - Na ez jó lesz. Csak pont annyi, amennyi Olgának most kell. Azt hiszem ezzel a nővel is végeztem - mondta kicsit szomorúan a monitorára pillantva. Két és fél hónap volt..., megint vasárnap lett vége... Egy "vérző szív" animáció indult el a képernyőn, majd a chat ablak bezáródott. - Nekem ez olyan nehéz... - gondolta lelke sötét kútjába nézve; és feltűzte a képet a parafatáblára a többiek mellé. Az írói pályafutásának tizennyolcadik áldozata készült épp életének utolsó csepp mérgét meginni. Szerelmes volt. Gondolkodás nélkül cselekedett. Olga szerelmes volt. Olga nagyon szerelmes volt. O...

Ki lenne más, aki hitelesen megírhatná a Mester és a kőből faragott Margarita szerelmének balladáját, mint én, akit fából faragtak..., főleg ha szerelemről van szó. Kő vagy fa, nem mindegy? A férfi könnyes szemmel térdelt a kő előtt, és zokogva véste Margarita utolsó üzenetét a sírkőbe. *** A nap éppen fejet kívánt hajtani a holdnak, amikor az meggondolta magát, és visszabújt párnái közé. Így a lusta hold helyett, a szegény nap negyvennyolc órázni volt kénytelen. A kőfaragó pont letette volna szerszámát, mint aki jól végezte dolgát, ám amikor meglátta, hogy a nap is csak vakargatja a homlokát, és új műszakba indul, azzal együtt ő is ismételten munkához látott. - Mivégre ez, hogy az embert még pihenni sem hagyják? - kérdezte a szobor felé fordulva, választ nem várva kőművétől. - Költői volt a kérdés? - kérdezte a szobor selymes női hangon. A kőfaragó meglepetten nézett szét. Sehol egy lélek. - Ki szólt hozzám? Vagy csak a nap és a hold árnyjátéka tréfát űz a szavak é...

Legyen világosság és lőn világosság. Sötétben tengette napjait. Fény nélkül. Nem hiányzott neki. Ismerte azt. A kezei közt tűz égett. Körülötte víz és a mindenség. Ereje hatalmas volt. Teremteni volt képes. De végtelen idők óta csak leste, mikor jön el az ő ideje. Létezett, sötét árnyékaként isteni önmagának. Amikor végtelen gondolatában belegondolt, megremegett körülötte az egész. Világot gondolt, és elindult azt keresni. Tudta, hogy a semmibe megy és semmit talál. Biztos volt benne, hogy magának kell felépíteni azt. És elkezdte... Előbb felkapcsolta szellemének füstölgő gyertyáját. Majd helyet talált fortyogó vizeinek. Létrehozta a szárazföldet fáinak és tüskés virágainak. Sötét csillagokat, kénes napot és rejtőző holdat teremtett. Állatokat hozott létre, égre, vízbe és földre. Játékának megalkotta a férfit és ördögi művének - annak oldalbordájából - a nőt. Majd lefeküdt. - Nem szoktam én a munkát - mormogta, és fáradtan elaludt. *** - Uram - kopogtatott be ho...