Mester és Margarita balladája

Ki lenne más, aki hitelesen megírhatná a Mester és a kőből faragott Margarita szerelmének balladáját, mint én, akit fából faragtak..., főleg ha szerelemről van szó. Kő vagy fa, nem mindegy?

A férfi könnyes szemmel térdelt a kő előtt, és zokogva véste Margarita utolsó üzenetét a sírkőbe.

***

A nap éppen fejet kívánt hajtani a holdnak, amikor az meggondolta magát, és visszabújt párnái közé. Így a lusta hold helyett, a szegény nap negyvennyolc órázni volt kénytelen.
A kőfaragó pont letette volna szerszámát, mint aki jól végezte dolgát, ám amikor meglátta, hogy a nap is csak vakargatja a homlokát, és új műszakba indul, azzal együtt ő is ismételten munkához látott.
- Mivégre ez, hogy az embert még pihenni sem hagyják? - kérdezte a szobor felé fordulva, választ nem várva kőművétől.
- Költői volt a kérdés? - kérdezte a szobor selymes női hangon.
A kőfaragó meglepetten nézett szét. Sehol egy lélek.
- Ki szólt hozzám? Vagy csak a nap és a hold árnyjátéka tréfát űz a szavak éjsötét világosában velem?
Megfordult, szeméhez emelte a kezét, majd elnézett a távolba, de sehol senkit nem látott.
- Engem keresel? - kérdezte a szobor kedvesen.
A kőfaragó ijedten fordult vissza szobra felé. Ismerős volt a hang, de továbbra sem látta a hang gazdáját sehol.
- Itt vagyok előtted. A szobrod szólt hozzád.
A kőfaragómester szíve hatalmasat dobbant. Ismerte a mesét Pinokkióról, és látott már sok furcsaságot életében, de a csoda, eddig őt magát elkerülte.
Hét év telt el az utolsó szeretkezésük óta. Ahogy aznap a nap sem akart nyugovóra térni, ők sem nyugodtak. Hemperegtek a mező virágai közt. Összefonódtak ismét. Ugyanaz a tűz égett szívükben, mint annak idején. A kő megolvadt, a levegő felizzott, a két test kívánva egymást ölelkezett. A nő csókjai édesek voltak, mint a méz, a férfi méhecskeként zsongta körbe szerelmét. A nő szájával kényeztette kedvesét, míg a férfi finom harapásaival izgatta az ő kincsének melleit. Nyelveik játéka testük minden zugát bejárta. A nő nőiességének bimbóját tárta ki mesterének, aki férfiasságának vesszejével kényeztette párját. A nő pendülésig feszült meg egy-egy mámorító pillanattól, a férfi hangszerként játszott hárfájának húrjain.
A nap szemérmesen lehunyta pár pillanatra szemét. A szél felhőket sodort eléje. A forró testek játékát egy friss nyári zápor hűtötte le. Ahogy az esőcseppek rájuk hullottak, a kielégülésük pillanatában a Mester még ennyit suttogott Margaritának:
- Szabad vagy! Szabad... és megfeszülve megmeredtek, s örökre szerelmük kőszobraként léteztek -együtt- tovább...

***

A monda szerint a Mester és Margarita szobra rejti magában az örök szerelem titkát. Keressétek a szobrot, és ha megtaláltátok, helyezzetek el rajta két szál virágot! Szerelmetek így örök marad!

A cikket ajánlom
Jutkának,
és minden szerelmesnek.

Aki nem találja a szobrot, az se keseredjen el, a két szál virág helyett a párjának egy is elég.