Hajdú Imre írásai

Évezredek óta keressük a rejtélyét. Mi lehet a túloldalán? Egy másik világ? A tükör egy átjáró; egy szelet a sok-sok párhuzamos univerzumból? A tükörmásunknak is lehet lelke? Vannak-e érzelmek a tüköremberek szívében? Alma belenézett a tükörbe. Érezte, hogy nem ő az, aki visszanéz rá. Mosolyogni próbált. A másik – ott a tükör túloldalán –, precízen utánozta. Alma nézte, de csak önnön álarcát látta viszont. Már sok évvel ezelőtt ráébredt, hogy a teste és a lelke külön életet élnek. Volt idő, amikor ezt még nem tudta. Egykoron mindennél fontosabb volt neki, hogy mit mondanak róla. Rengeteget adott a külsőségekre. A kozmetikumok, ruhák és ékszerek bűvöletében élt. Akkoriban Alma csodálatosan nézett ki. Ismerősei csak irigységgel figyelték. Szuper jó alakja, fittsége, ruhái, hibátlan stílusérzéke, eleganciája, mind nőtársai-, mind pedig a férfiak körében komplexusokat ébresztettek. Ő erre rá is játszott. Alma a külsejével hódított. Sikereit megjelenésének köszönhette. Váro...

A gyerekek beszaladtak a tengerbe... A férfi két golyót töltött a fegyverbe… A nő ült a napsütésben. Szellő sem fújt. A felhők nem mozdultak. A tenger hullámai is csak finoman fodrozódtak. Gondolkodott. Gondolkodott, miért jutott ide? A fegyver csőre töltve hevert az asztalon. Nézte. Meredten szemezett a pisztollyal. Nem mozdult semmi. Ő sem. Csak a fejében lévő gondolathullámok csapkodták agyának gátjait. Fel kellene emelni a fegyvert. Fel kellene emelni, a fejéhez tartani, és mindennek vége. Egy lövés, és véget ér minden. A nap továbbra is csak sütött. Az agyán átszűrődött a fény. Belül sötétvilágos képek pörögtek. Az álló félhomályban elő-elő bukkant a reménytelenség. - Szar egy film - gondolta. Jó, hogy vége. Felnézett az égre. Hirtelen elsötétült. A felhők a nap elé kúsztak. Egy pillanat, és máris erős szél kapott bele az asztal napernyőjébe. Az a pisztollyal együtt felborult. Egy nagy dörrenés. A nő elnézett a tenger felé, és egy hosszú, fényes villám cikázott...