Hajdú Imre írásai

"Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még." Márai; Ez igaz egy nőre is... Amikor az ember a húszas évei elején leledzik, a világot ki tudná fordítani a sarkaiból. Hite szerint már mindent tud, minden erővel rendelkezik, így teljes elánnal fut neki az életnek. Az első pofonok majd ekkor jönnek..., mire "akiben világít egy szikrája az értelemnek", hamar rájön. - Nem ismerem önmagam, az embereket! - kiált fel a felismerés az ifjoncban. Mitévő legyen az emberlánya, ha megérinti az első csalódás szele? Először is kezdje el megismerni önmagát. Ha a fenti bölcseletet átgondoljuk, van rá még másik húsz éve, hogy mindez sikerüljön. De akkor mi legyen a szerelmekkel, a munkában való sikerek, kudarcok megélésével? Hogyan szüljön gyermekeket vagy épp mit tegyen az élet útvesztőibe...

Valamikor, amikor elkezdődött nagyon szerelmes voltam... aztán telt, múlt az idő és a szerelem fájdalommá változott... Hosszú éveken keresztül csak ismergettük egymást. Milyen a napban? Milyen az éjben? Milyen látni az ő szemével... Olyanok voltunk, mint két összecsiszolt kavics. Ha egymás kezét fogtuk, a segítő szándék volt, mi összetartott minket. Ezerszer húztuk ki a másikat a bajból. Lehetett tél, és hó fújt arcon, vagy hirtelen jött nyári zápor áztatta el kócos hajam, mindig ott volt, dédelgetett, védett engem. Ahogy elmúltam tizenhat, dolgozni kezdtek bennem a hormonok. Egy nap arra ébredtem, hogy fura álmom volt. Vele. A testeink összeizzadtak, vad szeretkezésünk véget nem érő csókcsatává olvadt. A lágyékom tüzes lázban égett. Remegtem combjai szorításától, férfias keménységétől. Az élvezet messze elröpített, egy másvilágba, mesebeli tájakon szálltam. Vele. Amikor felébredtem, csurom víz voltam. Nem tudtam, hogy álom vagy valóság-e, amit érezek. De egyben biztos ...