Hajdú Imre írásai

Apám büszke ember volt... Életében egyszer láttam megtörni. 2004. december. Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás az unokáimnak... De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm... > 2008. szeptember. Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem. - Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem? - Apu, egyértelmű. ...

A munkahelyen sok esetben megkapjuk, amit otthon nem. Ha kielégítők vagyunk, akkor azért, ha kielégítettek, akkor azért, és ha a kielégítetlenek táborát erősítjük, akkor az otthoni állandó b.szogatást pótoljuk egy kis hiánnyal. Porcica rendszeresen bejárt munkahelyére. Beosztása, a főnök kedvence volt. Többnyire az asztala mögött végezte tevékenységét. Szorgalmas dolgozó lévén, mindig tett azért, hogy beosztását kielégítse. Feladatait halmozottan halmozta, főleg kollégái számára. Amikor a sok elvégzendő munka már-már a nyaka köré tekeredett, akkor bevetette macskaságát. Ha kellett munkatársaihoz, ha kellett feljebb bújt. Ezt a fajta dörgölőzési módot ő nem tartotta övön alulinak, bár többnyire csak az alatt ért el vele kiemelkedő eredményt. Ezek az eredmények főleg a férfi kollégák körében okoztak kimagasló hatást, és némi nemű - nemi - örömöket. Így Porcica munkája mindig precízen és pontosan el lett végezve. Munkanapjai békében és megbecsülésben teltek. Egy napon Po...