Szomorú vasárnap

Kegyetlen, tüzet okádó sárkányként égette el tollával áldozatai eleven húsát... Szíven szúrta őket és várta, hogy kivérezzenek... Az áldozatok a betűk dallamától megrészegülten, önként álltak a pokol kénes tüzébe.

Az író még utoljára odavetett egy remekbe szabott metaforát: "két egymást ölelő sebzett galambként zuhan lelkünk a mélységek tengerébe" - és csettintett.
- Na ez jó lesz. Csak pont annyi, amennyi Olgának most kell. Azt hiszem ezzel a nővel is végeztem - mondta kicsit szomorúan a monitorára pillantva. Két és fél hónap volt..., megint vasárnap lett vége... Egy "vérző szív" animáció indult el a képernyőn, majd a chat ablak bezáródott.
- Nekem ez olyan nehéz... - gondolta lelke sötét kútjába nézve; és feltűzte a képet a parafatáblára a többiek mellé.
Az írói pályafutásának tizennyolcadik áldozata készült épp életének utolsó csepp mérgét meginni. Szerelmes volt. Gondolkodás nélkül cselekedett. Olga szerelmes volt. Olga nagyon szerelmes volt. Olga egy elhagyott, megcsalt, megalázott feleség volt, aki az utolsó szalmaszálként kapaszkodott az íróba. Az író tudta ezt. Kereste az elesett áldozatokat, és Olgában meg is találta azt.
Tizennyolc fotó. Ennyi maradt meg belőlük. Meg a levelezéseik a winchesteren. Olyan levelezések, amik egytől-egyig mások voltak. Az író kihívásnak érezte, a halál kihívásának, hogy mindig mást írjon, mindig máshogy ölje meg szerelmeit. Most a romantikus énjével gyilkolt.

***
A mosdó fölé hajolt, megnyitotta a csapot, kezével kiöblítette a száját, és kiköpte amit érzett.

A fehérköpenyes nő leült a férfival szemben, egy nagy mappát helyezett az asztalra, és kinyitotta azt. Ránézett a szemben ülőre - hol a férfire, hol a papírjaira pillantott -, majd erőt vett magán, és megszólalt.
- Sándor, tudja ön mit tett? Mivel vádolják? - kérdezte a hányás ízétől keserű undorral.
A férfi nem válaszolt, csak mélyen a nő szemébe nézett. A doktornő szánalommal nézett rá vissza.
- Mit akar ez? - gondolta magában. Szerencsétlen. Tudná hogy utálom...

Talán percek teltek el. Csendes feszült percek. A férfi egyre jobban ráhangolódott a nő gondolataira. A falióra ütemesen számolta fogaskerekeit. Az óra járásának hangját hirtelen egy légy zümmögése zavarta meg. A légy a férfi homlokára szállt. Az nem hessentette el, mozdulatlanul tűrte a hívatlan vendégének molesztáló sétáját. Megint csak az óra ketyegése hallatszott. A idő múlása helyett a szemben ülők most a legyet figyelték. A férfi érzéseivel, a nő szemével követte a fekete kis pöttyet.
- Hol vagyok, miért árulom el a titkaimat? - képek pörögtek ki az agyából. Miért nem zavarja már el? Már idegesít! Idegesít ez a férfi! Zavar ahogy néz.

Amikor a légy végre elszállt, a doktornő megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kínos csendet ismét ő törte meg.
- Önt tizenkilenc nő öngyilkosságra való felbujtásával vádolják.
- Még csak tizennyolc - mondta a férfi halálos nyugalommal.
A doktornő nem javította ki, tovább kérdezett.
- Szeretne valamit mondani nekem? Miért tette ezeket?
A férfi elmosolyodott.
- Hölgyem, ön ezt pontosan tudja.
- Klári - mondta a nő, és ő maga sem értette, hogy hirtelen miért kezdett bizalmaskodni a férfival. Megőrültem? - gondolta zavartan. Ez a férfi egy sorozatgyilkos, hánynom kellene tőle.
- Klára, ön körülbelül már öt perce megkapta, amiért idejött.
A nő mély levegőt vett, és folytatta.
- Sándor, ön beteg. Én most azért vagyok itt, hogy az ön állapotát megvizsgáljam. Ha kiderül a zavart elmeállapota, akkor zártintézeti kezelésekre fogják önt utalni.
- Nem - mondta sejtelmesen a férfi. Nem vagyok elmebeteg.
- Ön tizennyolc fiatal nőt kergetett a halálba. Mi ez, ha nem elmebetegség? - kérdezte Klári, és a kérdésével egy villanás alatt visszatért az utálata is.
- Én nem kértem soha senkit, hogy végezzen magával.
- De az írásai gyilkoltak... - komorodott el a doktornő.
- Kaphatok egy papírt és egy tollat? Segítek önnek is!
A nő értetlenül nézett a férfire. Majd odatolt elé egy üres A4-es lapot és egy golyóstollat. A férfi írni kezdett. A nő figyelte. Megint enyhülést érzett az író iránt.
- Talán mégsem őrült?
Egyszer csak felé fordult a lap. Klári lenézett az írásra.
- Most ne! Vasárnap este olvassa el kedves Klára! - a papír felé nyúlt, és lefordította.

***
Klári vasárnap este nyolckor vette elő a férfi levelét...
"Kedves Klára! Én az ön fejében jártam. Ha akarja, akkor most bizonyítékul elmondom, mire gondolt, miközben csak hallgattunk, és semmi nem történt."
Az írás határozott, de mégis szép, lendületes vonalvezetésű volt. A betűk gondosan kapcsolódtak egymáshoz. Precízen minden a helyén volt. Az írásjelek kissé meg voltak nyomva, nyomatékot adva a mondatok végének.
"Eszébe jutott, hogy én egy alávaló szemét sorozatgyilkos vagyok, aki nem érdemli meg, hogy ön segítsen nekem azzal, hogy idiótának nyilvánít."
Klári gondolkodott.
- Igen ezek jutottak eszembe, de ezt nem volt nehéz kitalálni.
"Önnek az jutott még az eszébe, hogy nyolcszázhetvenhárom évre kellene engem lecsukni, majd megenyhült, és ezt kerek háromszázra csökkentette."
Klári megremegett. Ez lehetetlen. Pontosan.
...És átszellemülten olvasta tovább a férfi levelét.

***
Vasárnap este volt.
Az új parafatáblájára elsőre egy negyvenhárom éves házas férfi került.
- Két és fél hónap volt... - mondta magának. A mosdó fölé hajolt, megnyitotta a csapot, kezével kiöblítette a száját, és kiköpte amit érzett.

***
Anticasanova

Ha kellene, tudnék kedves lenni
ha kellene, tudnék virágokat szedni
ha kellene, mindenki nékem sírna
vállam puha, édes párnád volna.

Ha kellene, rózsafűzért szólnék
ha kellene, szépet is dalolnék
ha kellene, csak is udvarolnék
de a szívem soha el nem vennéd...

Mert szépet tenni tudnék
de akkor is hazudnék
lelkem minden szegletében
magamtól undorodnék.