Tíz kicsi buszsofőr

A történet az ezerkilencszázötvenes évek elején zajlik, a mai időkkel való egyezés vagy párhuzam a véletlen műve. Semmilyen jelenkori politikai kivetítésért az író semmilyen felelősséget nem vállal. A történet a Rákosi rendszer kritikájaként íródott. Mindenki így olvassa… vagy ahogy akarja.

A buszremízben a legidősebb sofőr komótosan lépkedett – szájában egy Munkással –, erős füstfelhőt húzott maga után. A férfi még szippantott egyet a cigarettájába, majd a csikket a földre dobva, eltaposta azt, és tovább bandukolt a főnöki iroda felé.
– Józsi bá’, holnap ti viszitek a tömeget. Szedd össze a fiúkat, akikkel együtt mennél – mondta a főnök az idős férfinak. – Ugye voltál már ilyen úton? Itt az útiterv mindannyiótoknak.
József előbb felnézett a plafonra, köhögött egy fájdalmasat a tüdejéből, majd a főnökre pillantott, megvakargatta a fejét, és csak ennyit mondott.
– Főnök, ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy ezt most rám bízod.
– Józsikám. Olyanokat szedj össze, mint te. Megbízhatók kellenek.
– Meglesz főnök.

A réceteleki városi nagygyűlésre teljes erővel elindultak az előkészületek. A főtér fel volt zászlózva, nemzeti színű szalagok lengtek a fák ágain, szerte a városban táblák hirdették a nagyvezér jöttét. A városi tanács hivatalban minden hadrafogható embert a szőnyeg szélére rendelt a tanácselnök. Nem volt dolgozó, aki ne kapott volna személyes kioktatást.
– A nagygyűlésen mindenkinek írásban kell regisztrálni önmagát a végrehajtó bizottsági jegyzőkönyvben. Aki nem írja alá a listát, az holnaptól be se jöjjön dolgozni. Aztán senki se számoljon semmilyen elbocsátási juttatással, úgy rúgom ki, aki nem lesz ott, hogy a lába se éri a földet – harsogta dr. Kemény László, a város nagytiszteletben álló tanácselnöke. – Eddig is megkaptunk minden támogatást az MDP-től, ezután se szeretném elveszíteni ezt, emiatt a hivatali csürhe miatt. Nehogy már ezen a banánhéjon csússzunk el?! – vágta oda szavait László a végrehajtó bizottság titkárnőjének. - Erzsike, Rákosi elvtársnak itt ki lesz nyalva a valaga is. Értve vagyok? – tette fel a költői kérdését a férfi.
Erzsike nem szólt, csak bólintott.
– Mennyi lesz a várható létszám? Ugye nem maradunk szégyenben?
– A felmérések alapján, a város már nagyon a másik oldalon áll – mondta szemlesütve az asszony. – Senki nincs megelégedve az ország ügyeinek intézésével. Itt lent a végeken egyre nagyobb a nyomor, míg fenn meg megy a luxizás. Nehezen fog összegyűlni itt nagyobb tömeg.
– Milyen másik oldal?! – kiáltott fel dühösen a tanácselnök. – Felháborító! Az én városomban csak egy párt van, a Magyar Dolgozók Pártja, Erzsike, ki mer itt másik oldalról beszélni? Kilencvenkilenc egész nyolctized százalékkal nyertük a legutóbbi tanácsválasztást. Az a kéttized is pár nyomorult analfabéta miatt lett elbénázva – dühöngött a férfi. – Itt teli kell lenni a főtérnek!
– Kemény elvtárs, nyugalom, a minisztériumból leszóltak, hogy ötszáz megbízható embert hoznak nekünk holnapra. Tíz nyugdíjasokkal teletömött busz jön a gyűlésre. Nekünk elég a hivatali dolgozókat prezentálnunk, hogy mégis legyen nyomokban helyi is az újságíróknak.
- Megvásárolt nyuggerek, buszoztatás, ez szégyen! Egy húszezres város nem tud kiállítani egy-két ezer pártolót a vezérünk fogadására? – mérgelődött magában Kemény elvtárs.
- Mi is fizessünk az ittenieknek. Van egy listánk a szegényekről, akik rendszeresen bejárnak hozzánk támogatásért – mondta a titkárnő.
- Remek ötlet, elvtársnő. Legalább egy harminc, negyven embert szedjen még össze. Mégse égethetjük le magunkat a pestiek előtt.
- Majd azt mondjuk, hogy mi ugyan tudtunk volna több elvtársat is mozgósítani, de a tér befogadó képessége korlátozta a résztvevők számát. Minek küldtek olyan sok saját embert.
– Pontosan elvtársnő.
– Meg hát a miniszterelnök elvtárs úgyse szeretné, ha téves gondolkodású bekiabálások megzavarnák az ő magvas gondolatiságát…
– Erzsike, maga egy kincs. Intézze a tömeget, de ne a párt kasszából, a városéból vegye ki a rávalót! – szólította fel határozottan a beosztottját a tanácselnök. – Az újságírókat, meg a fotósokat pedig terelje majd a helyiek irányába. Nehogy nekem belebotoljanak egy háromszáz kilométerről ideráncigált nyugdíjasba!
– Elnök elvtárs, ez lesz a legjobb, így akik jönnek, azok legalább nem mondanak vagy kérdeznek semmit. Semmi rosszat – hajtotta le fejét a titkárnő.
– Miket beszél Erzsike?! Ezt meg se halljam – mondta ezt már szinte suttogva a férfi.

– Fiúk, akkor mindenki tudja a dolgát – erősített rá József.
A másik kilenc bólogatott. Itt vannak az útvonaltervek. A többi a megbeszéltek szerint…
Az Ikarus 60-asok szétszéledtek a szélrózsa tíz irányába.
Az első busz a szomszéd városi gyűjtőhelyre indult. A második már a megyehatáron túlról gyűjtötte be a nyugdíjasokat. A harmadik, negyedik és ötödik busz a főváros felé vette az irányt és feltöltötten onnan kanyarodott vissza Récetelekre. A többi busz is az útitervekben megadott falvakba, városokba indult a már bejáratott szimpatizánsok begyűjtésére.
A buszok tömve voltak, többnyire idős, szegény emberekkel. Akinek nem jutott ülőhely, azoknak kicsit kényelmetlen volt ugyan a sok állás, de a vezérért – no meg a kis kenőpénzért –, mindent. Senki nem elégedetlenkedett. Út közben még hangosan énekeltek is. Minden szám végén felkiáltott valaki, amit a többiek teli torokból ismételtek: – Éljen a vezér, éljen sokáig Rákosi elvtárs!

A tíz buszsofőrt az indulás előtti estén József összehívta egy kis megbeszélésre.
– Fiúk. Aki nem akar részt venni az akcióban, az most álljon fel, nem fogunk rá haragudni. Tudnotok kell, mindenki a szabadságával játszik…
A másik kilenc ember régóta ismerte Józsefet. Tisztelték. A szakmai tudása mellett, az embersége volt, ami miatt felnéztek rá. Bárkinek bármire volt szüksége, József volt az első, aki ugrott és segített.
– Ugyan már Józsi bá’, mi mind bármit megtennénk érted – szólalt meg egy idősebb kolléga. A megszólalását halk igenlő moraj követte.
– Elmondom hát nektek őszintén. Nekem már mindegy, de nektek nem. Az orvosok szerint jó esetben is maximum egy fél évem van hátra. De ez a rendszer egy elátkozott, aljas és elnyomó diktatúra. Meg kell nekik mutatni, hogy mi kis emberek is számítunk.
– De Józsi, neked akkor már mit számít? – nézett rá a legfiatalabb sofőr.
– Nekem már? Semmit Pistám. De nektek… A gyerekeimnek. Az országnak… - sóhajtott egy mélyet a rossz tüdejével József.

Az első tele busz Récetelektől hatvankét kilométerre állt le egy kis pihenőre. Az utasok kiszálltak, kicsit kinyújtóztatták elgémberedett testrészeiket. Volt, aki az útszéli bokros rész felé vette az útját, könnyíteni magán. Mindenki vidám volt.
Amikor az utolsó ember is visszaszállt, Ferenc indította a buszt. Brumm, brumm és drruuug, druggg. A jármű nem indult. A sofőr egy kis hatásszünet után felállt a vezető ülésből, és az utasok felé fordult.
– Elvtársak, kis akadály keletkezett. Mindjárt intézkedem.
Leszállt és felnyitva a motorháztetőt, hangosan szitkozódni kezdett.
– Kilyukadt a hűtőnk. Így nem mehetünk tovább.

A második busznál a motor meg se moccant.
– A porlasztó, az a rohadt porlasztó, már mondtam a műhelyeseknek, hogy nézzék meg! Ez így nem fog menni…

A harmadik busznál az olajnyomás szűnt meg. A negyediknél kardántengelyhiba akadályozta, hogy a nagygyűlésre oda tudjon időben érni.

És minden busz így vagy úgy de beadta az unalmast. Ékszíj szakadás…

Az utolsó busz előbb köhögött kettőt, és erőtlenül rázkódva félrehúzódott. Aztán meg is állt, gőz tört fel a motorháztető alól, felforrt a víz.
– József komótosan lépkedett – szájában egy Munkással –, erős füstfelhőt húzott maga után, egy utolsót szippantott még a cigarettájába, majd a csikket a földre dobva, eltaposta azt, és ennyit mondott.
– Elvtársak, ma sajnos senki nem megy a nagyvezér nagygyűlésére.