Egy város, egy láng

Valami érdekes, mindenhonnan csak ezt hallom. Mindenki mosolyogva beszél róla. Semmi rettegés. Hit, remény, szeretet.

Hatvan pár évet le kellett élnem, hogy életem első ilyen eseményén részt vegyek. Fura volt. Nem tudom mi indított el. Vagyis persze, hogy tudom...

- Apa, van egy olyan társasjáték, ahol ki lehet fosztani az országot. Gondolkodtunk, hogy megvegyük-e, és játszunk-e veled? De aztán elvetettük. Te sose csalnál, nem lopnál, így meg mindig csak veszítenél – mondta a lányom.

Ezek után? Pont én maradjak itthon?! Én, aki a becsületre tanítottam a gyerekeimet, tanítom a mai napig a környezetemet?!

Fogtam magam, beültem a kocsinkba, és felmentem a városba. Távol parkoltam le a rendezvény helyszínétől. De esélyem se lett volna beljebb jutni a központba. Autók egymás hegyén, hátán. A fél város megmozdult. Szerintem még a másik oldal egyes nyitottabb hívei is eljöttek. De tény, a legtöbb ember a hitért, a szeretetért és a szabadság reményéért kelt fel aznap este a fotelből, a számítógépe mellől, és lett valódi résztvevője valami élőnek, ami már kinőtte az internet végtelen kereteit.

- Itt akarok lenni – gondolták több ezren.

És itt voltak. Együtt voltak.

Nem valami ellen, mint azt sokan gondolják. Valamiért. Lehet, hogy nem mindenki ugyanazért. De tudom, beszélgetésekből hallom, hogy a legtöbb ember pozitív.

Igen, első körben persze igen. Az a cél, hogy legyen változás. De bárkit megkérdezel, akkor mindenki sorolja, hogy mi az, amit szeretne, minek kellene jobbnak, szebbnek, működőbbnek lenni ebben az országban. És minden ember konkrét dolgokat mond.

Nekem mi az, ami a legfontosabb?

A 12 pontból az első!

A szabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság. Az, hogy ezt az írást ne remegő ujjakkal kelljen bepötyögnöm, és kirakni a NET-re. Hogy az emberek bátran merjék elmondani a véleményüket. Hogy az újságok az igazságot írják. Hogy a baráttal lehessen politikáról beszélni, hogy ne legyenek árkok, amit mesterségesen ásatnak velünk.

Persze, tudok még sorolni ezer dolgot. Higgyétek el, elég jól ismerem a gazdaságot, az embereket, a politikát, hogy valami komplexebbet is felrajzoljak, amit szeretnék. A belső köreimben ezeket ismerik is, tudják rólam, hogy nem csak beszélek, gondolkodom is. De tegnap csak annyi volt, hogy valamit éreztem az emberekben, hogy most nem ez kell nekik.

Nem a szellem kell, hanem a lélek.

Az, hogy legyen végre szabad reménykedni, szabadon. Hogy nem narratívákat kelljen felmondani, vagy meghallgatni. Hogy nem félni kell a melletted, a hátad mögött lévőtől…

Egy nálam fiatalabb hölgy állt mellettem. Lányom is lehetett volna. Egymásra néztünk és megfogtuk egymás kezét, és a tömeggel együtt a magasba emeltük a kezeinket.

Nem tudom, olyat éreztem, amit talán soha. Egy emberként dobogott majd' ötezer ember szíve.

Lehet utálni azt az embert, akinek ezt köszönhetjük, lehet rá sok rosszat mondani. De azt, amennyi energiát beletesz ebbe az egészbe, amennyi embernek hitet ad, azt nehéz elvitatni.

Persze, tudom, nekem is vannak barátaim, akik vitatják. Miért? Félelemből? Becsapták őket? Vagy csak bekapcsolták náluk azt a bizonyos gombot?

Vagy másfél éve az egyik barátomnak, mondtam, aki szintén csak egy oldalról nézte őt:

- Figyelj barátom, hallgasd meg. Ne azzal törődj, hogy mit mondanak róla. Azt töröld ki a fejedből. Figyeld őt, hallgasd őt és aztán törj pálcát a feje fölött, ha azután se látod benne a jót. Ne a rádobált szennyből ítéld, hanem abból az alázatból, amit beletesz.

És tegnap együtt voltunk ugyanott, és együtt néztük, hogy mi lett abból, amit egy éve felrajzoltunk a fejünkben.

Mert valami megváltozott.

Nem tegnap.

Nem is tegnap előtt.

Tegnap csak annyi történt, hogy az a képzeletbeli rajz fizikai valósággá vált.

Köszönöm Vásárhely!