Két csalódás

Írás barátságról, politikáról, két valóságról, 
megbékélésről...

Egy szép ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táji nyári napon történt...
Egy barátommal lementünk teniszezni. 
A játék köztünk mindig vérre ment. Az első időkben csakis én nyertem. Aztán valami megváltozott. 
Az élet közbeszólt.
Egy rossz felugrás, az addigi életmód... ki tudja. Gerincsérvem lett, amit műteni kellett.
Szerencsére a műtét remekül sikerült, pár hónap lábadozás után, újra tudtam játszani. Na nem úgy, mint rég, meg kellett változtatnom a játékomat, kicsit merevebb mozdulatok, kevésbé dinamikus mozgás... 
De tudtam teniszezni. És ez volt a lényeg.
Imádtam a pályán lenni!

Akkor kezdjük újra... 
Egy szép ezerkilencszázkilencvenes évek közepe táji nyári napon történt...
Egy barátommal lementünk teniszezni a városi stadionba. Salakpálya, mésszel felhúzott vonalak.
Egy fontos pont.
Beütöttem.
A barátom megszólalt.
- Out!
Ugye az amatőrök közt ez úgy megy, hogy mindenki a saját oldalán gentlemen's agreement eldönti, hogy a labda bent vagy kint van-e.
- Dehát az bent volt - szaladtam fel a hálóhoz, és mutattam a labda nyomát a vonalon. - Félig elvitte a vonalat, ne hülyéskedj! - mondtam indulatosan.
De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy az ütésem kívül volt a pályán, és övé a pont. Erre felháborodva átmentem a túloldalra. Nem szokás, nem illő, de ez annyira egyértelmű volt, hogy nem tudtam annyiban hagyni.
Mutattam a labdanyomot...
- Ez volt az Rezső? - szegeztem neki a kérdést.
- Igen, ez az a nyom - közölte az ellenfelem.
- Akkor ez benn van, te is látod - mondtam megnyugodva.
- Nincs. Van itt nyom a vonalon?
Néztem rá nagy szemekkel. Vakargattam a fejem. A vonal annyira keményen le volt hengerelve, hogy csak a külső részen, a salakban látszott a labda nyomának az egyik fele. De természetesen a másik fele belül volt. Vagyis csak lett volna, ha látszik.
- De barátom, egészítsd ki, az egyik rész itt van. Csak a hülye nem látja, hogy a másik a vonalon.
- Te se látod - jött a magabiztos válasz.

Én arra már nem emlékszem pontosan, hogy mi lett. De ismerve őt, sajnos nem hiszem, hogy meg tudtam győzni.

Harminc év... körülbelül ennyi telt el.
A következő "csatánk" a Fidesz kormány bűnei körül zajlott.
- De Imi, Brüsszel, Ursula...
- Barátom, értem, amit mondasz, de beszéljünk már a mi országunkról. Nekem mindegy, hogy ők ott Brüsszelben mennyit loptak. De ők nekünk csak adtak. Irtózatos mennyiségű pénzt. És a szeretett kormányunk azt sikeresen ellopta. Teljesítmény nélkül, a saját strómanjainak, rokonainak átjátszották. Nem épült az ország, csak az ő zsebük dagadt egyre jobban.
- Jó, jó, de amazok is loptak, meg vannak hibák, elismerem.
- Amazok? Amazok egy-egy gyárat loptak el, de a tieid, egy országot basszus! - mondtam már dühösen.
- De a háború... A fiam most lesz tizennyolc. Nem szeretném, ha a frontra vinné Magyar Péter.
- Most komolyan?! Van értelmes ember, aki ezt az uszítást elhiszi? Gondolj már bele! Geopolitika, NATO... Ne láss bele olyat, amit a főni a megosztásunk miatt plántál a fejünkbe! Egy időben én is hittem neki. Sajnos. De ez az ember, a hatalma érdekében az országot feláldozta.
- Fegyverkeznek... - mondta a vitapartnerem.
- Mert félnek, mert Trump magukra hagyta őket. Nem szeretnének kiszolgáltatottak lenni. De háborút itt senki nem akar.
- És a rezsik? Mi megcsináltuk a rezsicsökkentést. Amiért te is kevesebbet fizetsz. Miért fogadod akkor el?
- Ó, ez a kedvencem. Vegyük el adóban, ÁFÁ-ban, minden módon az emberektől, amiért ők megdolgoztak, majd adjuk vissza nekik rezsicsökkentésben, hogy hálásak legyenek az ő jótevőiknek. Nem érzed a visszásságot? Hogy ez is csak szemfényvesztés a szavazatokért?
- De Magyar Péter, én őt gyűlölöm - hangzott a következő "érv". - Ha te lennél helyette, én benned tudnék hinni, hogy jó lesz. Csinálj egy pártot te - hallottam az elkeseredett naiv hangot.
- Ugyan már! - mondtam. - Hallgasd őt, figyeld őt! Amit mond. Amit tesz. Ne az állampárti médiát hallgasd! Ne a rádobált szennyet hidd el! Kérlek.
- De verte a feleségét, lehallgatta... Nárcisztikus...
- Ezt állítják róla. Megint nem magadnak hiszel, hanem másoknak. Ültél már le vele sörözni valaha? Ismered? A pszichológusa vagy? 
- Nem, de tudom, érzem - hangzott a megdönthetetlen érvelés.
Én csak csóváltam a fejem...
- És a pedofil dolgaik? - kérdeztem. - Azok hogyan férnek bele az értékrendedbe?
- Csak kitaláció... Nincs is!
- Mint a teniszlabda nyoma a vonalon. Értem. Nem ugyanabban a valóságban élünk...

- Eltelt fél év... Nagyon rosszul esett, hogy nem hívtál. Nekem ez nagyon fájt.
- Azért csináltam, hogy fájjon. Barátom!
- De ez gonosz. Milyen barát az ilyen?!
- Tükröt szerettem volna állítani. Szerettem volna, ha érzed, hogy mit tett velünk a rendszer, amit ez a hazaáruló épített. Árkokat ásott közénk,  én csak meg szerettem volna mutatni neked mélységét.
- De én erről nem tehettem.
- De tehettél. Tehettél volna ellene, ha érzed, hogy mennyire nem jó ez így. Ha belátod, hogy nekünk feladatunk van, hogy változás kell. Megbékélés.
- Hiszek benne, hogy a nemzeti oldal mi vagyunk, nem ti. Ennek a védelme a mi feladatunk.
- Édesem - mondtam megpiszkálva barátom homofóbiáját -, a nemzetet nem lehet kisajátítani! Nem a nemzet tagja, aki meleg, aki liberális, aki baloldali, aki csak mást gondol, mint ti? Most több, mint hárommillió ember gondolta, hogy ez így nem jó. Akkor ők nem a nemzet részei? Mert nem úgy látják, mint ti?
- Brüsszel...
- Rezső, még mindig itt tartunk? A nemzet többsége, úgy gondolta, hogy nem a kelethez, hanem a nyugathoz szeretne tartozni.
- De Brüsszel...
- Nem! Itt nem arról van szó, hogy ott mi van, hanem hogy mi milyen irányba indulunk el. Lehet ez is rossz lesz. Ez egy esély a jóra. A másik irányt már láttuk, hogy zsákutca. Láttuk, hogy egy maffiaállamot építettek körénk. Ahol az emberek megtévesztése volt a cél, a hatalom érdekében.
- Ez nem igaz.
- Vagy csak inkább nem láttad... mint a labdát a vonalon.

- Akkor hívhatod a többieket is, akiket kiraktál az életedből.
- Te voltál az egyetlen, akivel ezt tettem - mondtam haláli nyugodtsággal.
- De miért?! - hallatszott a túloldalról a döbbenet.
- A többiekkel vitáztam, harcoltam, mert hittem benne, hogy jól látom.
Rezsőben láthatólag összekavarodott minden, amit eddig hitt rólam, a barátságról, a világról. Nem értette az én valóságomat.
- Barátom, te voltál az egyetlen, akit megtiszteltem azzal, hogy ne vitázzak vele. Hittem, hogy most az egyszer tévedek, és magadtól is látod azt a rohadt mély labdanyomot,
...amit közénk ásott a rendszered.
Legyen innentől béke köztünk! - nyújtottam barátom felé a kezem.
- Legyen...