A tanácsadó II., Érzések, csalódás (16.)

Amikor megszabadulsz az addig életedet nyomasztó súlyos tehertől, akkor mint egy nehezékeitől elszabadult színes légballon - amit égbe röpít egy kis lángocska -, te is megtanulsz repülni. Boldog leszel, és nem érted, hogy mitől könnyűek a lábaid, mitől szárnyalnak a gondolataid és honnan jön ez az addig nem ismert érzés... életedben először szállni tud a lelked is.

Pedig csak valami kialudt, és egy kis fény gyúlt helyette...

Apja halála után Noémi elköltözött otthonról, összeköltöztek barátjával, Betti pedig az anyjával maradt a szülői házban. A házimunka mellett, az alig tizenhat éves lány, lelki támaszaként is segítette a magára maradt édesanyját. Hogy ne a múlt fájdalmai idéződjenek minduntalan vissza, a lány sokszor csalta el Évát erre-arra, hol a városban sétálni vagy egy moziba, egy koncertre, hol meg egy pesti plázázásra, de volt olyan is, amikor tesóját látogatták meg. Csak ne otthon! - bujkált Betti fejében valami rejtett keserűség.
Amikor mégsem mozdultak ki, a házban egyikőjük sem szeretett az István által hátrahagyott emlékek közt időt tölteni. Ilyenkor, hacsak tehették kivonultak a természetbe.

Az ősz színesbe borította a kertet. Anya és lánya imádott a hátsókertbe elvonulni, ott hallgatni a madarak csiripelését, figyelni a falevelek hullását, hallgatni azok zizegését. Együtt sétálgattak a bokrok között, nézték a repkedő rovarokat, a fűben futkosó kis bogarak játékát, de megfigyelték a hangyák szorgos gyűjtögetését is. Csupáncsak kedvtelésből telefonjaikkal sokat fotóztak. Egy-egy jó képet büszkén mutogattak a másiknak.
- Nézd de jó lett! - mondták... és közösen örültek, közben csiviteltek, mint a madarak. A friss levegő, az utolsó őszi napsugarak felmelegítették őket. A csupaszon maradt karjaik beleborzongtak a későre maradt melegségbe. Imádták ezt az érzést. Imádtak együtt lenni, szerették megosztani a napi dolgaikat egymással. Soha ennyit nem beszéltek a másikkal, mint a temetést utáni lenyugodott időkben. 

Aztán mégis...
- Anya te mennyire ismerted apát?
- Miért?
- Jó embernek tartottad?
- A kezdeti időkben egy nagyon kedves ember volt.
- Az mit jelentett?
- Leste a kívánságaimat, azt éreztem, hogy megvan köztünk az összhang, nagyon szeretett volna gyerekeket. - Egy fiút is - gondolta magában az asszony, de ezt már nem mondta ki.
- És mikor mi jöttünk?
- Apátok rettentő boldog volt. Egy darabig minden szép és jó is volt - emlékezett vissza az asszony. - De inkább beszéljünk másról. Neked van már valakid kislányom?
- Anya! Neee már!!!
- Na, csak kíváncsi a te anyád. Ez is baj?
- Te terelsz... De nincs. Én nem akarok Noémi lenni. 
Éva elgondolkodott a lánya mondatán, de nem jutott végére a gondolatnak, a másik tovább faggatta.
- Akkor halljuk csak, mi változott?!
Az asszony elpirult.
- Jött egy betegségem, ami miatt is elhidegültünk, az elhízásom, a sok gond, meg a pénztelenség... - keseredett bele a mondatába az özvegy nő.
- Akkor most felteszek neked egy nagyon kemény kérdést. Jó? - és Betti erősen anyja szemébe nézett. - Ne kertelj! Kérlek!
A nő már tudta hova lyukadnak ki.
- Nem hiszem, hogy erről beszélni szeretnék... - temette kezeibe arcát Éva.
Betti az anyjára nézett és látta a választ, amitől félt. Összetört a lelke. A kis fény kialudt. Csalódott az édesanyjában.
És innentől kezdve, soha az életben nem kérdezett többet az apjáról.

Következő rész >>>