Az utolsó esély (3.)

Az Úr is kelhet fel bal lábbal. Szerencsére szenilis az öreg, és a nap végére általában elfelejti, melyik lábát is rakta le előbb az ágyáról.

A három őrangyal közül a rangidős Szira, aki legrégebb óta szolgálta az embereket. Mintegy harminc emberöltőnyit töltött lent a Földön. Ez idő alatt pár társat elkoptatott már maga mellől. Az Úr is folyamatosan cserélgette a mellette lévőket. Zsörtölődéseit, kibírhatatlan stílusát kevés angyal tudta elviselni. Amikor hibázott az is neki állt feljebb. Az Úrral is feleselt, ha kellett, ha nem. Most azonban kellett...
...

- Lányok gyűlés! - hívta össze a másik két társát sietve Szira. Üljetek a fiú köré! Vészhelyzet van. A három angyal a halott gyermek köré ült, és egy lila félgömböt emeltek fölé. - Most nem mehet Zemita. Az Úr egyben nyelné le, és repülhetne a pokolba. Kivételesen most én megyek elsőnek.
- Utána meg mi is repülnénk a kénszagúhoz - dörmögött magában Kelna.
- De én magamra vállalom - szólalt meg Zemita -, legalább ti megmenekültök.
- Nem, ez most kevés lesz, én megyek lányok, nincs idő - állt fel Szira.
- Ez így nem lesz jó - aggodalmaskodott tovább szokás szerint Kelna -, bűnhődni fogunk.
- Ne nyavalyogj már! Engem nem zavar el az öreg, titeket tuti. Megyek! - mondta Szira ellentmondást nem tűrően -, tartsátok a gömböt!
(Én ugyan sokat nem tudok az őrangyalokról, de annyit igen, ha meg akarnak menteni valakit - azt csak egyféleképpen tehetik -, megállítják az idő folyását.)
- De akkor az erőnk..., siess! - mondta beletörődve a középső angyal.
Mire ezt kimondta, már Szira ott sem volt.
(...Azonban az időfolyónak még az angyalok se tudnak örökre gátat emelni.)
***

A felhők sötéten hullámoztak. A szél cibálta az égi tér kertjeinek virágait. A nap is csak halványan pislákolt fenn a mennyben. Az Úr borús hangulatban járt-kelt szerte birodalmában. A reggeli rossz hangulata alig-alig akart múlni. A fejfájására se talált gyógyírt. Így csak bosszankodott a délutáni audencia miatt is. Amikor pedig meglátta a piros szőnyeg szélén Szirát, akkor igazi migrénes fájdalom hasított a fejébe.
- Lányom, te alig pár éve mentél le a Földre. Nincs még itt az ideje, hogy itt légy.
- Uram sietve jöttem. Nagy a baj lent, segítened kell! - szólalt meg az őrangyal.
Az Úr fájdalomtól összehúzott szemmel nézte angyalát.
- Mit tehetek én? Nincs befolyásom a földi dolgokra. Ti azért vagytok, hogy helyettem segédkezzetek a Földön. Én már csak a felszálló lelkek megnyugtatását végzem - mondta atyai hangon, és finom együttérzés ült ki az arcára.
- Uram, az a nyugdíjas állásod. De most minden tudásod és erőd kellene nekünk! (Az őrangyal érezte, hogy az Úrnak egy villanás alatt jobb kedve lett, ahogy a saját kedvenc feladatára gondolhatott. Tudta, hogy most kell előállnia a farbával. Tisztában volt vele, hogy az öreg sunyiban tudna segíteni, csak az idők folyamán kissé belustult.) Be kell vallanom, hibáztunk - mondta Szira, a bűntudattól lehajtott fejjel.
Az Úr elkomorodott, és Szira gondolataiban kezdett turkálni.
- Így nem halhat meg egy gyermek! - dörrent fel mérgesen. Ti pokolra fogtok jutni! - kiáltotta - de ahogy kimondta, már maga sem gondolta komolyan -, és elindult az idő irányába.
- Tudom Uram - szólt utána az angyal -, de előbb csináljuk vissza...
***

A meleg nyári esőben verte az ördög a feleségét, a napsütésben szivárvány festette meg az eget. Az angyalok egy tölgyfa alatt húzták meg magukat. Rejtekükből éberen figyelték az ázó gyerekeket.
- Szerintetek a másik két gyerekre is vigyáz valaki közülünk? - kérdezte Kelna.
A társai láthatólag elgondolkodtak.
A három gyermek, mintha nem is vettek volna tudomást az időjárásról. A homokozóban vár épült. Ahogy a tornyok magasodni kezdtek, a gyerekek is egyre lelkesebben lapátolták a vizes homokot. A várárokban gyűlt a víz. Életre kelt a fantáziájuk. Csillogott a szemük a boldogságtól. Péter felnézett és egy szivárványt pillantott meg. Fel akart ugrani, de abban a pillanatban Szira gömböt emelt fölé, és megállította az időt.
(Az üres időben cikázó villám, belecsapott egy pár száz méterre lévő fába.)
- Nézzétek ott egy szivárvány! - kiáltotta Péter, és felállva, társainak a távolba futó színes ívre mutatott.

Ebben a pillanatban, szellőként eltűnő lila fény szállt tova, integetve lent maradt társai felé...

Következő rész >>>