Zsarolás

Egy pofon csattant. A nő sírva beszaladt a hálóba, és magára zárta annak ajtaját.

A lány anyát és apát festett. Majd gyorsan eszébe jutott, hogy nem jó a sorrend. - Apa a főnök..., és piros vonallal elválasztva, egy másikat is melléfestett. Ott apa-anya sorrendben ölelték egymást szülei. Melegség sugárzott a festményről. A két ember szerelmesen sétált egy virágoktól teli réten. A távolba világoskék felhőket pingált. Napsütés világította meg a képet. Szellő fújta az asszony habselyemkönnyű szoknyáját...
Ahogy fordult egyet, hirtelen minden elsötétült. Álmában most veszekedéssé vált a táj. A két ember hangos kiabálásba kezdett. A színek eltűntek. Fekete-fehérré változott a kép. - Jaj! - sírt fel álmában a kislány. Megint békét akarok!
Anya nyitott be a sötét szobába. Két-három lépéssel az ágyikó mellé lépett. Odahajolt az izzadságban forgolódó gyermekéhez. Megsimogatta a kis buksiját, majd egy puszit nyomott a meleg homlokára.
- Aludj szépen kislányom!
- Anyaaa... - nyöszörgött a gyermek. Apaaa...
- Édesem, nincs baj - suttogta az édesanya. Gondosan betakargatta a lánykát. Kicsit várt, amikor a lánya nyugodt szuszogását hallotta, megnyugodott és kiosont a szobából.
Megint széppé vált a táj. De apa eltűnt róla. A lány oldalra nézett, és a piros vonalon túl, apa szomorú arcát látta. Egyedül. - Miért vagytok külön? Apa. Nem akarom!
Az óra tizenkettőt ütött. A kislány a gongütések hangjától ijedten összerezdült. - Apa ne üsd meg anyát! Miért bántjátok egymást? Nem akarom látni... Elmegyek világgá!
Megint rándult egyet az aprócska test. Az izzadságcseppek átitatták a kis pizsamáját. Hideget érzett. Össze-vissza forgolódva, a kimerültségtől elaludt.
Az álom már csak kesze-kusza vonalakból állt, majd a fáradtság tengerébe merült.

A konyhaasztalnál hárman ültek. Anya mosolyogva nézett a férjére. Az ugyanolyan kedvesen nézett vissza feleségére.
- Apa, ti ugye soha nem veszekedtetek, mielőtt én megszülettem?
A férfi értetlenül nézett a lányára.
- Mi? Miért veszekedtünk volna?
- És azóta? - folytatta tovább a faggatást a gyerek.
- Kicsim, mi soha nem veszekedtünk és nem is fogunk. Mi szeretjük egymást. De legjobban téged a világon - mondta a lánya szemébe nézve az anya.
- Jó. Most az egyszer még megengedem, hogy füllentsetek nekem! - állt fel az asztaltól a kicsi lány. Kihúzta magát. Két kezével az asztalra csapva, ennyit mondott határozottan. - De soha, soha ne is merjetek veszekedni! Nagy levegőt vett. Kipirult arccal a szüleire nézett. - Ha szerettek.