Harangok

Ma a harangok érted szóltak!

Kik mentek el kik fontosak voltak nekem? Hogyan gondolnak rám? Beszélnek rólam? Találkoznak egyáltalán egymással? Tudják, hogy én vagyok a közös pont számukra? Apró pont a véges időben, nekik a végtelenben. A legjobb nagymama, a legjobb apa, a legjobb barát és most ő, aki a legjobb tanácsokkal látott el. Pedig kevesekét fogadtam el. Ő volt az egyik.
- Kenyérre kell barátom? - hallom még mindig a fülemben a kérdésed.
- Nem - válaszoltam.
- Akkor engedd el - tanácsoltad.
Megfogadtam. Mindig jön szebb, jobb, több, ha az a te utad.
Sokan, sokszor szerettek volna a közeledbe férkőzni. De valahogy keveseknek adatott meg. Én valamiért kiválasztott voltam. Nehéz ember voltál, ahogy ki nem az? Én is!
Tamás. Ő lenne az első. Előbb fenntartással fogadnád. De később rájönnél, hogy ő volt az én egyik lelkitársam, és innentől sokat beszélgetnétek. Talán rólam is.
- Mindig mindenben beelőzött. - Nem tudtam túljátszani. - Na ebben sikerült - mondaná elégült nevetéssel -, ide soron kívül jutottam. - Előtte.
A második apám lenne. A régi ismeretségetek kapcsán lépne hozzád. Vele sokat anekdotáznátok a régi szép időkről.
- Mondj valami jót a fiamról! - mondaná.
- Csak azt tudok...
És a végén nagymama keresne meg téged. Nem akarna törtető lenni, aki az újakkal azonnal beszélni szeretne. A melegség, ami belőle sugározna, az téged is megfogna.
- Ma kint volt nálam, a sírnál. - Hiányzom neki, éreztem. - Ő is hiányzik nekem, a felesége és a dédunokáim, akiket soha nem ölelhettem meg - potyognának a könnyei -, na ez bánt engem legjobban. És megölelne téged. Helyettünk.
- Neki még van lent dolga - vigasztalnád.
- Tudom... csak ez így nem igazság...
És hallom a harangokat. Mert azok ma érted szólnak. Igaztalanul. Előbb, mint kellett volna...
- Szia Barátom! - Majd fenn! - Hacsak nem a pokolra kerülök...