Coming out apa

Szülők vagyunk...

Na az FB kukkolók most elkezdik dörzsölni a tenyerüket, hogy na ugye megmondtam, hogy nem csak köztünk vannak ereszcsatornán közlekedők, hanem köztük is. Sőt!
Szép nyári nap volt. 1994 meleg nyara. A nőgyógyászunk pont hazaérkezett a nyaralásából. Július 24-én anya még feltakarított a lakásban, majd mint aki jól végezte dolgát, várta, hogy elinduljanak a fájások. Nem is kellett sok, a munka meghozta a gyümölcsét, elfolyt a magzatvíz.
Indulás a kórházba.
Az első rossz apaságom…
A kórházi folyóson világítottak a lámpák. Az este közepébe hajlott a várakozás. A kezemet tördelve lestem a dokinkat. - Na ugyan mit is mondhat majd? Még mennyi idő? – agyaltam magamban.
Amikor megjelent, már elcsigázottan álltam fel a váró egyik kemény székéről.
- Menjen haza apuka, nem lesz ebből reggelig semmi – mondta és egy félmosoly kíséretében lépett is tovább.
Persze nem kellett kétszer mondania, mint jó leendő édesapa, fogtam magam és irány haza. Ugye mindenki gondolhatja, hogy nem a doki jóindulatú „jóslata” szerint zajlottak az események. A picurka újszülött hajnali kettő után világra jött. Így történt, hogy apa lemaradt az első pillanatokról, az igazak álmát aludva vészelte át az első kritikus órákat.
A második…
Az idő telik, a gyerek meg csak egyre nő. Sőt, lesz belőle kettő, azaz tesója is születik. Apa meg, hogy ezt kellő apai szigorral le tudja kezelni, néha a kemény erőszakhoz fordult. Egy-egy pofon, fenékre verés, sarokba állítás vagy eldurvult esetekben a falakat repesztő hangos kiabálás, amivel Makarenkó nevelési eszköztárának kibővítését is bevetette a lánytestvérek megzabolázására.
Picik, értetlenek, nem használ az ész érv. Apa meg csak ahhoz ért. Gondolkodni. De ezek a kis mihasznák meg csak egyre jobban felemésztik az ember idegeit, főleg, ha az nem egy anya, hanem csak apa.
Harmadik…
A fiatal kamaszoknak vannak önértékelési zavaraik. Ők nem szépek, nem soványak, nem csinosak, nem okosak… Csupa NEM! Legalábbis önmaguk megítélése szerint. Ami persze nem igaz, de a kamaszok ezeket csak úgy élik meg, hogy a világ ellenük van. Mindenki mindenben jobb, mint ők. Különösen igaz ez a lányokra, legalábbis az én lányaimra.
Ekkor segíthet egy jó apa. Ha jó.
Nem kell csodákra gondolni. Elég ilyenkor egy-egy dicséret, egy jó szó, esetleg egy utalás arra, hogy minden rendbe van a csajokkal.
Ez általában megy is az emberek nagytöbbségének. Kivétel, ha az apának nem szeretetnyelve a dicsérő szavak vagy ha az elvárásai az egekben vannak. Ritka, de ez a kettős együttállás nálam éppenséggel adott volt. Így szegény porontyaim a szeretet ezen fajtáit tőlem jobbára csak nélkülözték. Cserébe kemény kiképzőtábor, amit én adtam nekik. Talán más helyeken és helyzetekben ezek megállták volna a helyüket, de a saját gyerekeim pszichológiai fejlődésében erős fóbiákat tudtam kiépíteni.
A negyedik apai hiba…
Miután sikerült elcsesznem a lányaim nevelését, egyszer a nagyobbik lányom egy könyvvel ajándékozott meg. Ő saját maga kezdett el foglalkozni önmagával. Amikor rájött arra, hogy nemcsak a test fontos, hanem a lelket is építeni kell, akkor került a kezébe ez a könyv. Nem tudom, hogy tudatosan vagy csak ösztönösen kaptam meg tőle a célzott ajándékot, de ez indított el az úton, hogy én magam is változzak.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mit hogyan kellett volna tennem vagy hogy, hogyan javítsam ki azokat, amiket elbaltáztam.
Sokszor volt, hogy zsákutcába kerültünk. De az élet a próbák közben egyre közelebb hozott bennünket. Egyre jobban megértettük egymást.
Talán csak az, hogy már felnőttként kezeltem őket.
Talán csak ők maguk, hogy önmaguk tudtak már lenni.
Talán csak az, hogy tudtunk beszélni az általam magas gátként eléjük állított félelmekről. De mindenképp ez volt az utolsó hibám, amit elkövettem, hogy már nem akartam mást, csak szeretni őket…

Nórinak szülinapjára...
(köszönet a könyvért!)
Apa