Apám sírja

"Megkérlek téged, legyél tovább hű szívből igaz kísérőm..."

Nincs egy szabad percem. Már évek óta robotolok, mint egy gép. Nem jut idő semmire. Csak a cég, csak a vállalkozás. Minden percem ki van számolva. Nincs magánéletem. Nem rakhatom le 8 óra után a munkát, mint más rendes ember. A szabadidőmben - ami nincs - is csak azon forog az agyam, hogy mit lehetne csinálni, hogy munkát tudjak adni a dolgozóimnak. Egyik telefon a másik után. Egyik e-mail a másik után. A feladatok egymás hegyén, hátán. Már listát készítek a nem elvégzett dolgaimról, hogy holnap - amikor kevesebb dolgom lesz, de nem lesz -, akkor gondolkodás nélkül tudjak haladni velük. Tárgyalás, tárgyalást követ, megbeszélés, megbeszélés után. Árajánlatok, szerződések, dokumentációk, munkalapok, teljesítési igazolások. Zúg a fejem és dolgozok. Beveszek egy fájdalomcsillapítót. Csinálom tovább, mert muszáj. Kell a pénz, kell a munka. Nem lehet megállni. Menni kell, mert aki leáll, az veszít. Bevallások, ellenőrzések, APEH, TB, jövedelem-, iparűzési adó, ÁFA, munkabérek, kintlévőségek, tartozások, hitelek, kamatok, benzin, autók és az állam. Minden az én fejemben van, nekem kell tudni róluk, minden átfut rajtam. Segítenek, de sokszor csak hátráltatnak. Azt amit valamikor egymagam csináltam, ma már vagy tízen tesszük. De mindenki máshogy áll a dolgokhoz. Ezért is, azért is nekem kell tartani a hátam. Számolom, hány százmilliót fizettem be az elmúlt húsz évben a közösbe. Számolom mi maradt meg belőle nekem, a gyerekeimnek és sírva fakadok, mert tizedét nem tudom felmutatni. Azért egy vagyonosodási vizsgálatnál mindet számon kérik tőlem... És persze e mellett nem sírhatok, mert vannak olyanok, akik nálam rosszabbul élnek. Ja, hogy nem dolgozzák (dolgozhatják) halálra magukat? Máshogy rossz nekik, tudom én. Nekem is rossz, de nem sajnálom magam, mert erre sincs időm. Talán tízszer annyi időt is "élek", mint más rendes ember. Hogy ez kilométerben kevesebb lesz a szívemnek, ugyan már, rég nem ezzel kalkulálok. Annyit pörgök, annyit gondolkodok, hogy ezt már emberi mércével lehetetlen mérni. Szívinfarktus, vagy agyhalál? Na, nálam ez nem kérdés. Az én szívem megdolgozik a pénzéért. Jönnek megint a gondok. És mindig megoldást kell találni. Mindig van és mindig megoldom. Csinálom naphosszat. Néha nem alszok, mert egy-egy munka már nem fér bele a 20 órába. Kell már a 24 is, és néha az is kevés. Ilyenkor szidom a földet, hogy miért forog olyan gyorsan és a napot, hogy nem tud a helyén nyugton maradni. Sokan irigykednek rám, hogy mennyit keresek, mert szép házam van, mert szép autóval járok. És már arra sincs időm, hogy az irigyeimen bosszankodjak, mert tovább kell dolgozni. Nem magyarázhatom nekik, hogy az autó egy kellék, munkaeszköz, mint varrónőnek a varrógép. Nem magyarázom tovább, minek a szép ház, hisz arról igazán lemondhatnék?! Mert az irigyek nem tudják, hogy jelzálog van azon is, hogy működhessen a vállalkozás. És hogy ha összeszámolnánk mindent, akkor a mínuszból akkora jönne ki, hogy azért másik tíz ember egyenként akasztaná fel magát az első fára. De nekem, mint vállalkozónak bírnom kell és nem szabad sírnom, mert mindenki tudja, hogy nekem mekkora házam van és milyen szép autóval járok! A teher összenyom, de azt is bírni kell. Nem lehetek soha beteg, míg az alkalmazottaim igen. Nekem kell megoldani mindent, mindenki búja, baja az én nyakamba szakad. Legyek lojális és szociálisan érzékeny, de akkor is bunkó maradok szemükben. Arra sincs időm, hogy bunkóságomon faragjak, mert megint egy dühös telefon, egy ügyfél ismét háborog. Milliókkal fenyeget, mert a kötbér drága. Újfent nekem kell lenyugtatnom, én állok oda elé. Megyek, ülök a milliókat érő autómba - amin a hitel több, mint az autó ára új korában - és rohanok oltani a tüzet. Mert nekem mindig ott kell lenni, talpon kell maradni, nem eshetek el, nem halhatok bele, mert mi lesz akkor azzal a tíz emberrel? Hogy kap akkor fizetést, percre pontosan minden elsején... Ülök be és megyek!

Leállok az autómmal nála. Hisz nekem kell jönni, ha még vele szeretnék lenni. Legalább lélekben. Egykoron ő is ezt csinálta. Tudja jól, mivel jár ez. De már csak fentről néz és vár, mindig vár a fiára, aki nem pihenhet, akinek még van dolga itt lent.
- Még nem mehetek apám - gondolom.
A sír előtt állok és nyugalom járja át a testem. Nem gondolok semmire, csak a madarak csicsergését hallgatom. A magasra nőtt fa lombjának zúgása szalad át hullámként fülemen. A lágy zsenge fű illata árad szét a térben. Zümmögő darazsak röpködnek a szélben. Hamis virágok lepik be a friss sírok dombjait. Nézek meredten és gondolnék, de nem tudok. Semmi, ennyi jut eszembe, mert kiürítem az agyam és nem akarok másra gondolni. Olvasom a sírfeliratot és könnyeznek szemeim. Hallom az utolsó szavakat és eszembe jutnak hirtelen az elsők..., fiam..., apa, anya. És a fekete napszemüvegem mögül fekete könnycseppek csöppennek a sírra.
- Én vagyok az apa, a fiad, majd jövök..., ha lesz időm.

A trilógia következő része >>>