A kerekerdő csodái...

Jenics Juli "A verébtojástól a széttaposott csodáig..." c. cikkére.

Kedves Juli!
... az én mesém is rég meglett volna, ha azt a bölcs bagoly nem mondta volna...
Valamikor réges régen, a kerekerdő közepében, egy erdei anyó, bagollyá változtatta a mesemondót. Hogy legyen társa, és ne csak magában éljen, mellérakott pár fát, bokrot és madarat. Így kerekedett ki a mi kis erdőnk, annak minden lakójával együtt. A benne élők nem voltak egyformák, volt köztük zöld és kék, voltak szebbek és csúfak, de öregek is és fiatalok is akadtak. Némelyik szépen dalolt, más csak suhogtatta leveleit, ahogy a szél fújta, és voltak a lakók közt, akik csak károgni tudtak. Hogy az erdőlakók mégis megférjenek egymással, a meseíró közibük teremtett egy-két plusz tündért is. Varázsseprűt adott a kezükbe, és útjukra engedte őket.
A csoda így szépen életre is kelt. Az erdő lakói megfértek egymással. Néha a szélfúvás erre, máskor arra mozdította őket. De a Tündér, a bölcs bagoly iránymutatásával, mindig meglátta a megoldást.
Történt ez addig, míg az erdőbe egy-két növény- és állatevő farkas be nem költözött. Friss zsenge mező, zöld bokrok, csivitelő madarak estek nekik áldozatul. Amikor a bölcs bagoly már erőtlennek érezte magát és tündéreit, egy erős bokszbajnokot és egy ezeregy éves tölgyet hívott maguk mellé segítségül. Az erdő fái megritkultak. Volt aki a farkasokkal futott, volt aki csak a vértől lett rosszul, és messze földön keresett nyugalmat.
De a vihar távoztával, a farkasok futásával, a béke is helyreállt.
Ahogy ismét nyugalom ült az erdőre - csak néha tévedt be a farkas és csordája -, a bölcs bagoly magára hagyta a fákat és madarakat. Világot járni indult. Azt hitte, hogy a kerekerdő kis közössége magától is tud békében élni. De az erdő fái maguk sem tudták, hogy kit és mit rejt az erdei susnyás. A mezei kéknefelejcs, ki oly messze éreztette csodás illatát, az éjek leple alatt, sokszor vadvirággá változott. Egy-két madár messze vitte ezt a hírt a bagolynak. Ismét baj van az erdőnkben! Sikítozták. Már a nefelejcs az, aki elbódítja illatával az erdőt - mondták. A bagoly hazarepült, és próbált rendet tenni. De a virágillat hangja és verebek csiripelése, meg egy régi-új farkas ordítása, csúnyán összekavarodott. A bagoly látta, hogy itt nem tud egymaga rendet tenni. A virágillat felett már összecsaptak az esőfelhők. Ismét a tölgyet hívta segítségül. Csakhogy a megijedt nefelejcs - megfeledkezve a bölcs bagoly intéséről -, közben egy-két rókát is behívott az erdőbe maga mellé támaszul. De azok nem a béketeremtésért jöttek - más erdőkből már kiverték őket -, verébhús evésre gyűltek az erdő közepén. Hiába figyelmeztette őket a bölcs bagoly, hiába ígérték meg a tölgynek, hogy nem marják meg a verebet, csak nem nyughattak. Ekkor a bölcs bagoly odasuhintott nekik, a Tündértől kölcsönvett pálcájával.
A bagoly és a tölgy nagyon elszomorodott. Gondolkodóba estek.
Az erdő lakóinak szemei persze csak világosban láttak, de ők ketten sötétben is mindent megfigyeltek. Így sajnos a nefelejcs éjszakai illatozására is fény derült. De látták a veréb csipkelődéseit is és a rókák tivornyázásait ugyancsak. Mérlegeltek, és úgy döntöttek, hogy csak a leggonoszabb farkast űzik el a kerekerdőből. Nem akartak senki felett pálcát törni. Ők a régi lakókat akarták békében tudni.
A bölcs bagoly szerette az erdő fáit, szerette a bokrokat és a virágokat, de az ottani madarakat - még ha azok kotnyelesek is voltak - is óvta az erdőbe betévedő gonosz vadaktól. Így megkérték a nefelejcset, hogy most ő menjen vándorútra... A kedvenc virágát pedig, hogy megóvja, elvitte messze az erőből.
Minden csoda három napig tart...
De a mi csodánkban hisszük, hogy az erdő minden lakójának három napnál tovább is meg kell férnie egymással...

Ajánlom lányomnak okulásra, anyámnak anyák napjára és az erdő lakóinak békülésre.
Kérem, hogy aki más erdő lakója, az messze szálljon ettől a cikktől...

* Hozzászólásokat csak virágnyelven kérek!