Mementó


1956... A reggeli fényben az üres ágyán megfordult. Kicsit homályos szemekkel nézett az esőtől könnyező ablak felé. Az elmúlt hetek eseményeire gondolt. A tüntetésre, ahol együtt fogták egymás kezeit. A dalukra, amit énekeltek, miközben a Molotov koktélok repkedtek át a fejük felett.
Pár nappal azelőtt még hittek egymásban. Soha nem hazudtak a másiknak.
Aztán valami megfordult.
Ő aznap is kiment tüntetni, várta a másikat, körbe-körbe nézett. De nem látta az ismerős kezeket.

Felkel a nap
Üres minden
Belülről már a képeket is elloptad tőlem.

A szívem magányosan dobog
A lelkem is kiürült
Mindent adtam mit lehet.

Én ennyit adhatok mondtad
És
észre sem vetted,
hogy elárul a kezed. 


A túloldalról, rendőr ruhában masírozott felé egy ismerős kéz, egy tekintet. A gumibot végigcsapott az oldalán. Fájdalom, roskadt össze a test. De szíve már percekkel azelőtt meghalt.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tartalomjegyzék

A tanácsadó II., A hányás (2.)

Apám bűne