Szülők vagyunk!

Szülők vagyunk... kódolt öngyilkos hajlammal...

Százhuszonkettedjére hallgatom egymás után a Vad Fruttik, Lehetek én isét...
A zene ordít!
A lányom mögém jön, megérinti a vállam, megsimogat... és én összerándulok.
Százhuszonhárom...
Százhuszonnégy... Lehetek én is, lehetek én is...!!!

Tizenkilenc éve, egy júliusi hajnalon azt hittem, hogy a világ leggyönyörűbb érzése futott át rajtam... apa lettem! Talán tévedtem. A Jó reggelt Vietnámból Robin Williams ordította a "jó reggelt Vietnám"-ot!

Amikor egy szörnyű esti napon - pár hetesen -, előbb lila, majd kék lett a védtelen csöppség, én kétségbeesetten próbáltam menteni az életét. Akkor érzetem először a tehetetlenségem, mint szülő. Az orvos utólag csak annyit mondott. - Ugyan már... nem voltak azok percek. "Túlregagálás"... - Naná! Ő tudja, ott volt... bassza meg! Ekkor néztek először szülő-hülyének. Ha valaki itt elmosolyodik, és azt gondolja, hogy persze... persze... nem voltak azok olyan hosszú és rémisztő percek, akkor az most hagyja abba az olvasásom, nem neki írom ezt az írást! Én empatikus olvasókat akarok! Most azt... Elegem van mindenkiből, aki okoskodik és tudja a tutit. Kérem ne is írjatok véleményt, max azok, akik átéltek már hasonlót. És itt nem a piti kis bolti lopások kezelése, a sutyiban cigizések, meg a nem értem haza időben a kérdés, de még csak, nem is a lázadok a világ ellen és kipróbálom a kábszert is...
Sajnos a lányunk beteg. Talán mi tettük beteggé...

Eltelt tizenkilenc év, és már tudjuk, elrontottunk valamit. Nagyon elrontottunk.
Minden tehetségünkből neveltük a gyerekünket.
Azt hiszem ez volt a legnagyobb hiba életünkben. Vannak esetek, amik már meghaladják a szülők képességeit. Mi a lányunkkal azt hiszem csődöt mondtunk. Volt egy pont, amikor pszichológushoz kellett volna fordulni. Több is volt. Nem tettük, hittük, hogy kezelni tudjuk a helyzetet.
A második gyerek születésekor óvodába adtuk a lányt. Az óvónő mondta, hogy baj van. A gyerek azt érezte, hogy most szükségtelen lett, jött az új, lecseréltük, félretettük. Pedig nem! De benne ez maradt meg. Az óvoda egy szenvedés volt neki. Hittük, hogy majd az iskola jobb lesz. - Okos lány, majd érvényesül... mert okos volt. De az se lett jobb. Kiközösítések, egyedüllét, magányos volt az iskolában is. - Rossz osztálya van, egy link osztályközösségbe került, egy rossz osztályfőnökkel..., de majd változik - gondoltuk. Semmi nem változott. A másik lány bezzeg. És senki ne merje azt mondani, hogy na lám, "bezzegezik"! Itt a hiba, máshogy kezelték a kisebbet. Nem! De tény, hogy ő egy jó osztályba került, ott is középpont lett, mindenki kis kedvence. - Egy jó osztályközösségbe persze könnyű neki - mondogattuk.
Ekkor is felmerült, hogy a nagyobbnál változtatni kellene valamin. - Talán másik iskolába kellene íratni - beszéltük az anyjával. De arra gondoltunk, hogy a mi segítségünkkel, azt a kis időt majdcsak kihúzzuk közösen. Ekkor a nagyanyja javasolta a pszichológust, de mi még itt is hittük, hogy túl leszünk ezen is. - Majd a gimnázium. És amikor eljött az idő, semmi nem változott. Maximum a környezet lett még kegyetlenebb és vadabb. Alkohol, rossz barátok. Persze... a figyelemhiányát olyanokkal pótolta, akik kis piáért még hajlandóak is voltak ráfigyelni. Akik azt gondolják, hogy mi nem próbáltunk meg mindent, nagyot tévednek. Kevesen értik ezt meg. Pár emberrel beszélgettünk, akik hasonló helyzetbe kerültek gyermekeikkel. Volt aki rosszabbat mesélt, ezzel vigasztalt bennünket. Sajnos minden próbálkozásunk hiábavaló volt. A libák most azt gondolják, hogy ez csak önigazolás... ismerem magunkat, a hibáinkkal együtt, de nem. Sajnos!
Hát, a szülő öngyilkosságra van kódolva.
Ha a gyermek bajban van, akkor nem érdekli a saját élete. Minden anya és apa gondolkodás nélkül ugrik a vízbe úszástudás nélkül a fuldokló gyereke után. Mi is ezt tettük. Nem vagyunk pszichológusok, nem vagyunk a legjobb úszók...
Ugrottunk, ahogy képesek voltunk.

Hogyan is mesélhetné el egy autista gyerek szülője, hogy milyen nehéz neki, hogyan is lehetne hasonlítani akármihez is egy vak gyereket, vagy épp egy süketnémát... és amit mi átéltünk???
Mert akármilyen is, félted és óvod a gyermeked, nem akarod elveszíteni, és mégis szeretnéd, ha önállóan boldogulna...
Mennyit mosolygok, sírok és bosszankodom az okos barátaim okos tanmeséin, hogyan kell nevelni a gyereket... Valamikor én is hittem, hogy tudom, ma már csak kívánom, hogy azok a nagyokosak soha ne éljék át, amit mi megszenvedünk... mennyet és poklot... egy zeneszámnyi idő alatt.
Százhuszonöt... Lehetek én is, lehetek én is...!!!