Az utolsó esély (2.)

Az őrangyalok se mindig szentek, néha ők sem angyalok, van hogy hibáznak. Pláne egy jól sikerült görbeeste után.

Zemita volt közülük a legfiatalabb. Így mint legkisebb, ő volt mindig, aki a rövidebbet húzta. Ő kapott a fejére az Úrtól - állt a piros szőnyeg szélére, egy-egy visszautat követően -, társai helyett is. Végtelen áldozatkészségével, mindig csak védte a többieket, minden kis bakit magára vállalt. De bármilyen zűrbe is kerültek, Zemita volt az első, aki kilépett a háttérből (megsúgom nektek, néha ki is szokták lökni a többiek), és áldozatkészen belevetette magát a bűnbe.
...

- Gyerünk el egy kicsit mulatni! - kezdeményezte Szira.
- Nem mehetünk. Mi lesz, ha véletlen bajba kerül a kis Péter gyerek? - aggódott Kelna.
- Alszik - mondta Zemita felcsillanó szemmel.
- De... - nyafogott tovább Kelna -, maradjon itt közülünk valaki. A másik kettő bulizhat.
- Mondjuk te - kaffant oda neki Szira.
- De, de..., gyerünk! - sürgette társait Zemita -, nem kell annyit cidrizni, te ezzel kergetsz bennünket a pokolba - válaszolt Kelnának. Nem marad itt senki! Mindhárman megyünk! - szólalt meg a rosszabbik énje a legkisebb angyalnak.
Peti fordult egyet az ágyában. Szépen ütemesen, szuszogva aludt tovább.
- Mint egy kisangyal, alszik, mint a bunda. Húzzunk már! - mondta Szira.
- Hova? - kérdezte az aggodalmaskodó őrangyal.
- Csak a szomszéd városba, pasizni...

Huss, villant a lila fény, és már tova is szálltak.

Pár perc múlva, három kóborangyal egy nagyvárosi szórakozóhely füstszagú helyiségében leste a kigyúrt pasikat.
***

A meleg nyári esőben verte az ördög a feleségét, a napsütésben szivárvány festette meg az eget. Az angyalok egy tölgyfa alatt húzták meg magukat. Rejtekükből másnaposan nézték az ázó gyerekeket.
- Nem kellett volna annyi likőrillatot beszívnunk - szólalt meg Kelna.
- Én a pasiillattól vagyok ki - mondta ábrándozón Zemita.
- Nekem meg csak simán fáj a fejem - zsörtölődött szokásához híven Szira.
- Ne aggódjatok! El fog múlni. Nagyanyám is a tölgyfalevél illatára esküdött, ha fájt a feje - jelentette ki, tőle meglepően Kelna.

Egy óra telt el, az angyalok fejfájása a gyógyító illattól megszűnt.

- Szerintetek a másik két gyerekre is vigyáz valaki közülünk? - kérdezte Kelna.
A társai láthatólag elgondolkodtak. Nem először teljesítettek szolgálatot a Földön, de soha nem ütköztek még más őrangyalba. Pedig tudták, nem ők az egyetlenek, akik itt lent segédkeznek az embereknek.
Zemita szólalt meg előbb.
- Nyilván, nekik is itt vannak az angyalaik, csak itt lent nem láthatjuk egymást.
- A francokat, ezt miért tiltják előlünk? Olyan jó lenne találkozni pár hasonszárnyúval! - vágyakozott Szira -, már unom a földi pasikat - mondta, és ásított egyet.
A másik kettő csak álmosan bólogatott.
- Pihenünk csajok? A törpék elvannak az esőben - szólt Zemita.

A három gyermek, mintha nem is vettek volna tudomást az időjárásról. A homokozóban vár épült. Ahogy a tornyok magasodni kezdtek, a gyerekek is egyre lelkesebben lapátolták a vizes homokot. A várárokban gyűlt a víz. Életre kelt a fantáziájuk. Csillogott a szemük a boldogságtól. Egyszer csak Péter felugrott.
- Nézzétek ott egy szivárvány! - kiáltotta, és felállva, társainak a távolba futó színes ívre mutatott.
Abban a pillanatban, amikor a gyermek magasra emelte kezét, egy hatalmas villám cikázott le az égből.
(A dörejre mindhárom angyal felriadt, velük együtt én is...)
- Jaj, az ördög! - kiáltotta Zemita.
Ahogy a gyerekek felé néztek, már csak a mozdulatlanul fekvő Péter szenes testét látták, és a hangosan sivítva síró gyerekek hangja süketítette őket.
- Mit tettünk? - kérdezte maga elé nézve Kelna.
- Talán mit nem? - válaszolt kérdéssel, elcsukló hangon a másik kettő.

Következő rész >>>